Mae govannen! Itt találod fanfictionjaim, amik jobbára novellák, A Gyűrűk Ura (LOTR)-témában.

Kijelentem, hogy a könyv semmilyen részlete, szereplői nem a tulajdonom, ezen történetekből semmi anyagi hasznom nem származik, minden jog a könyv szerzőjét illeti. A saját szereplőim teljes mértékben általam alkotottak, tehát "hozzájuk nyúlni" az engedélyem nélkül TILOS.

Rimadar és Míriel - Íjba zárt szerelem

 

Sok-sok évvel ezelőtt történt mindez, mit hallani fogtok. Valamikor élt Középföldén egy íjkészítő mester. Rimadarnak hívták, s a Zöld Erdőben élt szüleivel, egy terebélyes tölgy adott nekik otthont. Rimadar szép külsejű ifjú volt, s egy nap költözni vágyott szüleitől, hogy egyedül űzze mesterségét.

- Vigyázz magadra, fiam! Veszélyes időket élünk! - búcsúzott tőle édesanyja lágy, csilingelő hangján, amiről úgy tartotta, sose fogja elfelejteni. Rimadar egy magas fűzfától kért menedéket, tenyerét a kérgére helyezte. Ám kiderült, hogy az a fa rég nem magányos, a felső odúban már lakott valaki.

- Mae govannen! - mosolygott a kilépő nőalak. Hosszú, szőke haját félig hátra fogva hordta, kék szemeivel kíváncsian fürkészte az íjkészítő arcát. Ruhája lenge, lágy kelméből készült, szinte hullámzott körülötte.

- Mae govannen! Man í eneth lín? - Rimadar sokáig csak megkövülten állt és elmerült a kék szemekben, mire meg bírt szólalni.

- I eneth nín Míriel - felelte a lány, könnyed mosollyal az arcán.

- Im Rimadar - mutatkozott be az íjkészítő is, s fejet hajtott a lány előtt, tiszteletét jelezve. Mint megtudta később, Míriel a szüleivel élt, akik Rimadarral készíttették el íjukat, s nyilaikat. Rimadar az alsó odúban kapott lakhelyet, ahogy kis műhelye is. Később ő és Míriel együtt járták az erdőt, a lány csatlakozott a határőrséghez. Szinte olyanok voltak, mint a testvérek, egymás nélkül létezni sem tudtak, legalább is ők így vélték.

 

Ez a testvéri szeretet egy nap váratlan fordulatot vett Rimadar lelkében. Aznap Míriel és ő egy közeli tóhoz mentek, ahová szoktak.

- Ne haragudj, Mír, de el kell mennem egy időre! - szólalt meg Rimadar, hirtelen felülve. A fiú kékesszürke szemeivel fürkészte a lány arcát, aki addig Rimadar mellkasán pihentette fejét.

- Megint? Hová? - kérdezte a lány kissé csalódottan. Persze tudta, hogy Rimadar sosem hagyja teljesen magára, de nem tudta mire vélni a férfivá érett tünde megváltozott viselkedését.

- Ne aggódj, majd egyszer elmesélem! - mosolygott a férfi, s talpra szökkent. Rimadar egy különleges íjat akart készíteni Mírielnek, s ezért keresett is egy fát. Ezért utazott el időről-időre Lórienbe, ahol Galadriel engedélyével egy mallornágból készítette a fegyvert. Éjt nappallá téve dolgozott rajta, tökéletes darabot akart kiadni kezei közül, melybe szerelmét is beleadta. A húrhoz saját hajszálát adta, s tölgyfalevél díszítette az íj két végét. A kengyelfára egy feliratot vésett tengwákkal: "Szívem titkát az íjba zártam, őrizze néked, s védelmezzen örökké!"

Arcán boldog mosollyal tért vissza Bakacsinerdőbe, pont kedvese születésnapjára. Úgy tervezte, most elmondja érzéseit a lánynak, amit már több évszázada táplált iránta.

Hazaérve azonban nem várt, sőt, egyáltalán nem kívánt meglepetés fogadta őt: Míriel egy másik, vállig érőhajú tündének adta szívét, nem várt tovább Rimadarra. Akkor Rimadar úgy érezte, hogy számára már nincs többé hely a világban.

- Míriel! Várj! - szólt elfúló hangon, mikor a lány párjával menni készült. Még az íjat át akarta adni neki.

- Hát hazatértél? - fordult meg a lány, s a nyakába vetette magát. Ám az ölelése más volt, mint a férfié. Inkább az a szeretetteljes, visszafogott, mintsem az a szerelemmel teli, vágyakozó, amilyen Rimadaré.

- Haza. Hozzád - suttogta megkövülten, s levette hátáról az íjat, majd a lány kezébe tette. - Születésnapodra. Hannon le minden szép emlékért!

Míriel csak ámult. Csodálattal teli pillantással kísérte végig az íjon lassan végigsikló, kecses ujjait. A tekintetét ráemelte a feliratra. Orchalon féltékenyen nézett a másik tündére.

- Ő volna a bátyád? Nem úgy tűnik nekem... - adott hangot kételyeinek.

- Igen - felelte őszinte szeretettel hangjában Míriel. Akkor Rimadar megértette, hogy szerelme reménytelen, hisz az imádott lány mindig is csak bátyjaként nézett rá.

- Ezért voltál akkor ennyi ideig távol. Im naer, Rimadar! - azok az átható, szürke szemek bocsánatkérően néztek a férfira. Ő már rég nem haragudott rá, hanem magát vádolta. Hisz ha előbb rákérdez, mindezt megtudhatta volna.

- Semmi gond, Míriel. Légy boldog! - suttogta. Elköszönt, s magára hagyta a párost. A közeli tóhoz ment, ahol mindig együtt szokták tölteni szabadidejüket, s elgondolkodott. Egy nap pont a határ őrzésére voltak beosztva, így az alkalom pont jól jött Rimadarnak, hisz úgy gondolta, ha eltávozik Mandos csarnokába, többé nem kell Mírielre gondolnia.

- Rimadar! - szólította egy kellemes női hang. Tudta, hogy Míriel az, hátra sem kellett néznie.

- Nem kell bocsánatot kérned. Nem tehetsz róla, ha nem úgy érzel, ahogy én - felelt Rimadar, kék szemeivel kémleve a tájat fájukról. Ekkor nyíl fúródott a fájukba, ami a láncriadót jelezte, tehát ha minden igaz, akkor szerencsésen meg tudja magát öletni - gondolta Rimadar.

Sokáig harcoltak egymás oldalán, azonban úgy két órás küzdelem után elsodródtak egymástól. Rimadar szándékosan hagyta, hogy megsebezzék, már nem találta helyét Ardán. Végül egy nyíl combján találta, az mozgásképtelenné tette. Egy ideig még ösztönből próbálta megfékezni a rá támadó orktömeget, hogy még utoljára láthassa Mírielt. Aztán egy ork kardja, s egy mérgezett orknyíl találta mellkason, majd összeesett. A tündék ugyan sikeresen visszaverték a támadókat, de Rimadaron már nem tudtak segíteni.

Míriel odaszaladt hozzá, s letérdelt mellé, a férfi kezét két tenyerébe zárta. Néhány percig úgy tűnt, saját vérében fog megfulladni, így Thranduil odalépett, s megtette, amihez a lánynak nem volt bátorsága.

- Hannon le! - zokogott a fiatal tündelány Rimadar teste mellett.

- Mír... Én... Szer... - a férfi rekedt, hörgő hangon suttogott. Mondani akart valamit, ám a szavak nem akarták elhagyni ajkait.

- Én is, bátyuskám - felelte Míriel, aki tudta, mit akart mondani a haldokló, aki többet már nem mozdult. Míriel lecsukta a férfi nyitva maradt szemeit, s megállíthatatlanul zokogott. Orchalon odalépett hozzá, s átölelte a kedvesét.

 

Rimadar temetését másnapra tették. A tündék sötétzöld gyászruhájukat öltötték magukra. Míriel még a temetés előtt keresett neki egy fát, mint amilyenen laktak. Egy magas, vastag törzsű fűzfát választott, s remélte, az befogadja társa testét.

- Nyugodj meg, kedvesem. Hősként halt meg a testvéred, akárcsak a többi halottunk – suttogta nyugtatóan, ám a lány csak még inkább zokogott a szavak hallatán. Belépett a fa üregébe, s a férfi teste mellé helyezte annak fegyvereit. Miután kilépett, lezárta a fa üregét, s patakzó könnyekkel hagyta ott Rimadar sírját. Hát most már sosem tudja meg, mit takar az a titok, amiről íja feliratában szólt. Magával vitte titkát, s ő már nem tudhatja meg soha. Míriel később nem költözött Orchalon fájára, hanem a szerelme ment át az övére. Nem kedvelte ugyan túlzottan a „testvért”, még is tiszteletben tartotta, hogy Míriel nagyon szerette őt, habár az elhunyt tünde másként érzett iránta. 

Namárië, Rimadar!

Oldal: LOTR-fanfiction
Floriana's World - © 2008 - 2024 - floriana-written.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat